A DUNÁNTÚLI TUDOMÁNYOS INTÉZET TÖRTÉNETE

 

3. Összegzés

A Dunántúli Tudományos Intézet sok tekintetben egyedi. Egyedi például abban, hogy tevékenysége, kutatási irányai rendkívül szerteágazók. Dolgoztak, illetve még ma is tevékenykednek itt földrajztudósok, éghajlatkutatók, közgazdászok, jogászok, szociológusok, környezettudósok, politológusok, néprajztudósok, történészek, nyelvészek, agrárkutatók egyaránt, mindegyikük a pannon tájat kutatva a maga szemszögéből. Sokáig (kb. a 70-es évek elejéig) ezek a kutatások az intézet keretein belül is megtartották önállóságukat, saját arculatukat, minden intézeti szakember szabadon művelhette saját kutatási témáját, melyek eredményei cikkek, illetve könyvek formájában fennmaradtak az utókor számára. Létrejött tehát egyfajta specializálódás az/intézeten belül, mely mindenki számára önálló „arculatot” teremtett meg intézeten belül és kívül egyaránt. Maguk a tudományok is specializálódtak, amelynek során gyakran előfordult az a jelenség, hogy egy-egy diszciplína valamelyik része saját módszerrel dolgozó önálló új tudománnyá vált.

E differenciálódási folyamat mellett azonban jelentkezett egy integrálódási folyamat is. Több, eddig önálló tudomány közt az elválasztó határok kezdtek elmosódni. Hogy az oksági viszonyt teljesebben, egzaktabban megállapíthassák, a tudományok kezdtek egymással együttműködni és szövetkezni. A tudományoknak egyes problémák vizsgálata közben kialakuló együttműködése, komplexitása korunk tudományfejlődésének a specializálódás mellett a másik fő jellemvonása.

Nemcsak a természet- vagy a társadalomtudományokon belül bontakozott ki ez a komplexitás, hanem még a természet- és társadalomtudományok között is. Különösen azok a tudományok fejlődtek komplexen, más tudományok eredményeit átvéve vagy más tudományokkal együttműködve, amelyeknek területi vetületük van. A regionális kutatóintézetek pedig minden tudományt így művelnek, éppen azért, mert területkutató intézetek. A regionális kutatóintézetek tehát elsősorban a komplexitás fejlődését, a tudományok integrálódási folyamatát mozdítják elő. Ezt mutatják a Dunántúli Tudományos Intézetben művelt tudományok is. A természeti földrajz intézeti kutatói ezért dolgoztak itt a földrajz mellett a geológia, a talajkémia, a növényföldrajz, klimatológia és a hidrológia, a történészei pedig a geológia, az agronómia, technika, közgazdaságtan, szociológia, szociográfia és filozófia eredményeivel, illetve módszereivel. Mert egy-egy összetevő változása magában hordozza a másik változását is.

Csak a német regionális kutatóintézeteket jellemezte az, hogy a politika szolgálatában állottak. A francia, a szovjet, az angol regionális kutatást eredetileg egészen más céllal indították meg. Az volt a feladata, hogy a túlzásba vitt centralizációval szemben a decentralizációt, a főváros szerepének szertelen növelésével szemben a kornak megfelelő vidéki gazdasági, közigazgatási és kulturális központok, ill. körzetek kialakítását mozdítsa elő.

Ezek a regionális kutatások egyetemek tanszékei mellett működő szemináriumokban, intézetekben vagy külön e célra felállított tanácsokban, bizottságokban és kutatócsoportokban folytak. Mivel a kelet-európai tudományos intézetek a német ideológiának a tudomány terén jelentkező támadását akarták elhárítani, célkitűzéseikben eleinte a német tájkutató intézetekhez hasonlítottak. Ezek az intézmények 1945 után ezt a profilt többé-kevésbé megőrizték ugyan, de tevékenységükben előtérbe nyomultak a regionális problémák, amelyeknek kimunkálásával mindenütt a területi tervezést és szervezést is szolgálják. Ez a vonás egyaránt jellemzi a lengyelországi Balti Intézetet Torunban, a Sziléziai Intézetet Wroclavban, a Nyugati Intézetet Poznanban, valamint a cseh Sziléziai Intézetet Opavában és a Dunántúli Tudományos Intézetet Magyarországon. A tudományok fejlődését tekintve tehát a specializálódás felől a komplexitás felé haladnak.

Ez a „komplexitási” folyamat a 70-es évek közepétől a Dunántúli Tudományos Intézetre is jellemző lett. Az új céloknak történő megfelelés érdekében átszervezték a kutatási profilt és ennek mintegy „melléktermékeként” a történettudományi, néprajzi, művelődéstörténeti kutatások a háttérbe szorultak, illetve elvesztették korábbi, intézeten belüli önálló arculatukat. Ettől az időszaktól kezdve már kevés önálló kötet jelent meg e témákban az Intézet kiadásában. A 80-as évek végétől kezdve pedig a kutatások a magyarországi területekről egyre inkább az európai nagytérségek felé irányulnak, fő hangsúlyt kapva bennük a térgazdasági, területi tervezési, vidékfejlesztési, vállalkozásfejlesztési, foglalkoztatási problémák, melyek tanulmányozása során ezek humán vetületei leginkább az életkörülmények, életminőség szintjén jelennek meg. Ezekhez adódik még speciális kérdésként, hogy a kultúra, hogyan tudja elősegíteni az egyes városok fejlődését, hogyan és milyen módon lehet érvényesíteni as kultúra városfejlesztő funkcióit, hogyan működnek az olyan „kulturális városok”, melyekben a városfejlődésben hangsúlyos szerepet kap a kultúra.

Mindezen okokból adódóan ez a történeti áttekintés mind a kutatások témájának ismertetésében, mind az időbeli áttekintés részletességében szelektív volt. Elsősorban arra igyekezett koncentrálni, melyek voltak az Intézet életében azok a fontosabb mozzanatok, melyek során viszonylag közvetlenebb módon tetten érhető volt a DTI szerepe Pécs és a Dunántúl tudományos és kulturális életében.

 

Felhasznált irodalom:

BABICS András: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének huszonöt éve 1943–1968. – Az MTA II. Osztályának Közleményei, 1968. 17. 55–95. p.

HORVÁTH Gyula (szerk.): A Dunántúli Tudományos Intézet 50 éve. In: A Dunántúl szolgálatában. Előadások Rúzsás Lajos emlékének. Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja, Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja, 1995. 9–34. p.

RÚZSÁS Lajos: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének húsz éve és a regionális kutatás. In: Értekezések 1963. Szerk.: Babics A. Akadémiai Kiadó, 1964. 11–31. p.

SZABÓ Pál Zoltán: A Dunántúli Tudományos Intézet és az újjáépülő Dunánúl. Pécs: Kultúra Könyvnyomdai Műintézet, 1945.